Az ember krízise: vágyódás és megkísértettség között. Antropológiai reflexiók a teológiában.
Napjaink egyik alaptapasztalata az egyensúlyvesztés. A jelenséget sokszor krízisnek vagy válságnak nevezzük. A bőrünkön érezzük a pénzügyi és gazdasági válság következményeit, látjuk a nyomában járó társadalmi-politikai krízis jeleit, az egyéni és a közösségi életben mutatkozó megrendítő hatásait.
Napjaink egyik alaptapasztalata az egyensúlyvesztés. A jelenséget sokszor krízisnek vagy válságnak nevezzük. A bőrünkön érezzük a pénzügyi és gazdasági válság következményeit, látjuk a nyomában járó társadalmi-politikai krízis jeleit, az egyéni és a közösségi életben mutatkozó megrendítő hatásait. Szembesülünk a demokrácia gyengeségeivel és értelmezésének különböző torzulásaival. Érezzük, hogy sok minden forrongóban, átalakulóban, az útkeresés mozgásában van, de még nem látszik, hogy valójában milyen irányba tartanak a folyamatok. Mindezek a krízisjelenségek egy alapvetőbb szellemi-lelki-morális és értékválság tünetei, melyek arra utalnak, hogy maga az ember van krízisben. Persze az ember mindig is krízisben van, ha a "krízisen" nem egyszerűen ilyen-olyan válságot értünk, hanem a szó eredeti értelmében azt a helyzetet, melyben el kell dőlnie valami fontosnak: el kell különülnie egymástól hitelesnek és hiteltelennek, meg kell különböztetődnie igaznak és hamisnak, ki kell rostálódnia a látszatnak és napvilágra kell jönnie a valósnak. Maga az emberi léthelyzet "kritikus". Ezzel kíván szembenézni ez a leginkább a teológiai antropológia területéhez sorolható kötet. Az ember alapvető krízisét a vágyódás és a megkísértettség sokrétű összefüggésében szeretnék megközelíteni a benne olvasható írások.